Szombaton lejárt a nehéz temetési szertartás. Magárahagyatottan állt a koporsó az udvaron, ahol a rendőrség végül is megengedte, hogy ott zajlodjon a temetési szertartás, de a házba nem volt szabad belépni. Ott volt a halott veje és két unokája. A lányának bizonyosan nehéz lehetett, hogy az édesapja temetésére nem tudott hazajönni külföldről.
Textusként végül, a sok gondolkodás után ezt választottam: Jel 20, 11-12,15.
"És láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltünt a föld és az ég és nem maradt számukra hely. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve és a halottak a könyvbe irottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették."
A halott életét próbáltam felvázolni, "kiolvasni az Élet könyvéből", ahova sok tűrés, megbocsátás, szeretet van írva, stb... majd az életúton való járásra próbáltam felhívni a figyelmet. Itt rátértem az élet törvényeire, a 10 parancsolatban leirtakra, különösen erre: "Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad és negyedíziglen..."
Ez volt-e a büntetés? A szeretetből gyülőlség lett. Az életből (hiszen életének folytatása kellett volna legyen a fiában) nem élet lett hanem halál.
Majd újra felhívtam a figyelmet a végtisztességet tevőknek, hogy vigyázzunk szavainkra méginkább cselekedeteinkre, úgy éljünk, hogy az "Élet könyvébe be legyünk írva, hogy ne kerüljünk a "tűz tavába."
Nem kommentálom az érzéseimet sem, mert ilyen megrázó élményben ilyen közvetlen formában - még nem volt részem eddig.
Hálát adok Istennek, hogy megsegített a szolgálat során és utána is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése