Karácsony I. napján betegekhez is elvittem az úrvacsorát. Megfigyeltem, hogy az idős, beteg embereknél nincs meg a szemükben és lelkükben az a karácsonyi ragyogás, csilogás. Már elmosódott arcukról az az önfeledt boldogság, már csak a könnyeken át emlékeznek a hajdani karácsonyokra és a szemük a könnyektől csillog. Már a fájó test nem bírja fenntartani a lelket és a lélek elhalkul a fájdalomban, az özvegységben, az öregségben. Aki öreg de családos a párjában, annak szemében véli felfedezni az egykori karácsonyok örömét, aki özvegy, az gondolataiban, Istennel való hangos vagy néma beszélgetésében. Istenem, hogy gyűlnek az emlékek. Az emlékek, amelyek később mégis "életben tartják" az embert, hogy merítsen belőlük újabb erőt a folytatáshoz. Olyan ez, mint a szomjas embernek egy korty víz.
Mennyi minden van az emberi lélekben, ami lehúz és ami felemel.
Hazaérve a betegektől hálát adtam Istennek, hogy társat adott mellém és a kislányomat, akit karjaimba vehettem. Erről szól Karácsony.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése