Öregek vasárnapját ünnepeltük a templomban, de sajnos kevesen voltunk, hiszen nagyon csúnya idő volt, nagyon fújt a szél és esett az eső.
A szeretetvendégség után anya sietett, mert temetése volt. Újabb lélek távozott a földről hátrahagyva szeretteit.
Sokan kérdezik, hogy nem nehéz nekem a temetés, annyi temetésen résztvenni, látni, beszélni. Nehéz bizonyos értelemben, mert együttérzek a családdal, főleg ha valaki fiatalon távozik. Az elveszítés, elmúlás félelme bennünk van, de talán hitünk és Istentől kapott lelki erőnk segít az ilyen nehéz percekben.
A temetőbe kiérve kissé megcsendesedett az idő is, jelezve, hogy ez már a végállomás, és tovább mi nem mehetünk. Hantoláskor pedig valaki halkan így sohajtott fel: "Istenem mennyi földet tesznek az emberre."
Majd visszatér ki ki az ő otthonába, hajlékába és folytatódik tovább az élet, mert az nem áll meg, nem vár, hogy elmerengjünk dolgokon hanem fut és az idővel röpít bennünket a holnap, a jövő felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése