Anya rámolni kezdett a papirjai között és ezt a régi verset találta meg, amit már nagyon régen irhatott anya, elég egyszerű most igy végigolvasva, de főleg most nagyon jólesett újraolvasni.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve nem vagyok útban senkinek,
S mig valahonnan bárhová jutok,
talpam alá éles kövek gördülnek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból, talán a most felé,
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
s hegyek zúdulnak a lábaim elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek,elfogy alólam az út,
Olykor elfog az a furcsa érzés
Hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Azt mondják az út a fontos, nem a cél,
Vezet hitem eltökélt-magamban,
S hogy minden lépés a csillagokig visz.
Valkahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül,
csomagom könnyű, egy sziv, s egy lélek,
s próbálok úton maradni - emberül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése